Valami történik idebent, ha akarom; vagy talán akkor is, ha nem akarom – csak olyankor más valami történik, úgy hiszem. A szobában most sötét van, de nem teljesen, és talán nem is látja senki sem, hogy a testemben ez a valami éppen történik csendesen. Vagy tán’ nem is csendesen, csak épp hang nélkül, és csak én érzem. Pedig vannak körülöttem, ez zavar, bár lehet, bennük is történik ez a valami, vagy valami más történik velük, mint velem. Azt is érzem, hogy együtt emeljük karjainkat, tenyérrel lefelé, mintha láthatatlan szalagot húznánk felfelé, magunk előtt. A testünk előtt kezeink ökölbe szorulnak, markunkat egészen a testünkhöz húzzuk, és hasizmaink együtt feszülnek. Olyan ez, mint egy finom kung-fu mozdulat, csak sokkal lassabb, megfontoltabb és sokkal, de sokkal lágyabb. Aztán ezt az ökölnyi szorítást oldalra kidobjuk, hanggal együtt, mint egy igazán hangos sóhajtást, a bensőnkből szakad fel belőlünk: - Háh! De nem is dobjuk, inkább csak visszaejtjük a földbe, mintha ennek a hangnak mindig is ott lett volna a helye, csupán azért húztuk fel, hogy megérezzük, megismerjük, azután visszaengedjük. A hang is felszakad egészen alulról, ha engedem, odabentről a mellkasomból kiszakad….vagy talán mégsem, mert belőlem nem jön a hang, torkom egészen néma marad. Belőlem nem jön a Háh!, és nem jön a sóhajtás. Csak a hányás előtti keserű nyál gyűlik össze számban lassan, egyre dúsabban. De jön már a következő mozdulat, kezeim tenyérrel lefelé, húzom én is a láthatatlan szalagot, mert eddig még én is bírom. Bezárt öklöm magamhoz vonom, és feszítem a hasam, mint itt mindenki más. Aztán oldalra is kidobom a feszültséget, ami bent ragadt, de nekem nincsen hangom, az is bent maradt; forró torkomra rátapadt a meleg nyállal, úgy érzem, hányni fogok, mert sírni nem akarok. És azt hiszem ezért nincsen hangom, mert ettől a valamitől mégis sírni akarok, vagy nem is én akarok, csak az a valaki, aki még velem együtt idebent lakik, ő súgja: - Sírni kell, most sírni kell! Lassan engedek neki, mégis hagyom, hiába hiszem egy ideje már, hogy mások előtt nem lehet, engedem magamnak, mert érzem, a sírástól múlik a keserű íz a számból, és még levegőt is kapok. Sírok, igen, itt mindenki előtt, mert már érzem itt belül, a könnyeket megállítani most nem tudom. És már sóhajtok én is, kiáltva: - Háh! – balra, és megint hangosan: - Háh! – jobbra, miközben szememből folyik a forróság és orrom is csöpög, de kiáltok én is, mint a többiek, hogy múljon már el ez a forró nyál a számból, a torkomból, a gyomromból egészen.

Kezünk most megáll a levegőben, nem is látom, csak hallom. Úgy teszünk, mintha karjaink között mózeskosár volna, azt ringatjuk, kicsit mosolyogva. A képzelet azt kéri, legyen a kosárban valaki, egy aprócska gyermek, aki én magam vagyok, így mosolyogva ringassam el magam, így mosolyogva szeressem magam. Azt a valakit, aki néhány perce még kiáltozva, sóhajtva sírt, őt szeressem, mert legalább nekem szeretnem kell magam. Könnyeim már fogynak, talán ettől a szeretem magam érzéstől, vagy attól, hogy néhány percig (legalább) én szeretem magam. Most mély csend van, a gyakorlatnak vége. Egy apró lámpa fénye felvillan, valahol hátul egy sarokban, átszűrődik résnyire nyitott szemeim alatt. Senki sem szól, mindannyian állunk némán, és figyeljük azt a valamit, ami belül éppen történik, mert még sincs vége a gyakorlatsornak, most következik a „rálégzés”. Először balra, a vállam mögé orromon kifújom, mintha ezt a felkavart történést küldeném vissza a múltba. Azután jobbra, a vállam mögé, mintha a letisztult önmagam előre küldeném, ott várjon a jövőben is ez a valaki, aki most én vagyok. Végül elől, a fejtetőmön fújom ki, nem is az orromon, érezvén, most minden a helyén van, most minden így van jól, ahogy van, még ez a valami is bentről igazán jó helyen van, valójában jó hogy van!

A végén csak a könnyek nyomai maradnak kiszáradt szemeimben, meg a kipirosodott arcom, a zavart mosolyom, amivel – ha akarom – tovább rejtegetem, hogy valami történik most idebent.